A videózás alapjai 1 – Szakszavak, alapfogalmak

Videó szabványok:
A világon 5 főbb videó szabványt használnak, ebből kettőt alkalmazunk a leggyakrabban, de a teljesség igénye miatt itt van mind az öt: NTSC, NTSC-J, PAL, PAL-M, SECAM.
Kezdjük az NTSC-vel: Főképp Amerikában használják, eredetileg analóg videó formátum volt, ezért a mérete horizontális „scanline”-okban, keresővonalakban mérendő. Ezekből a képcsíkokból áll össze a képünk. Az NTSC 525 keresővonalból áll és 30 képkockát jelenít meg másodpercenként. Ez az FPS, azaz Frame Per Secundum. Az NTSC a következő országokban használatos: Észak,-és közép Amerika, Fülöp szigetek, Dél-Korea és Taiwan. Egy változata, az NTCS-J, Japánban használatos. Gyakorlatilag azonos az NTSC-vel, leszámítva a fekete-beállítását, így az NTSC-J feketéje sötétebb. A másik fő formátum a PAL. A PAL nagyobb felbontású, mivel 625 keresővonalból áll, azonban csak 25 FPS-el fut. Európában, Skandináviában, Ázsia egyes részein, Dél-Afrikában és a Csendes-óceán környékén használják. A PAL egy változata, a PAL-M, csak Brazíliában használatos. Ez 525 keresővonalból áll, azonban a PAL színpalettáját használja és 30 FPS-en fut. Olyan, mint az NTSC videó, a PAL színeivel. A „kakukktojás” a SECAM, amit Franciaországban, Oroszországban, a Közép-Keleten és Észak-Afrikában használnak. A PAL-hoz hasonlóan 625 keresővonalból áll és 25 képet jelenít meg másodpercenként, de a színpalettája eltérő és a színeket is másként jeleníti meg. Ezek a formátumok nem kompatibilisek egymással. Tehát ha készítünk egy NTSC videót, az tökéletes lesz egy NTSC-s TV-n, azonban egy PAL rendszerűn, már nem jelenik meg rendeltetésszerűen.
A PAL-nak élesebb képe van, mivel részletesebb; több információ áll a rendelkezésre.  Azonban, mivel csak 25FPS-ű, így a kép jobban „remeg”. Ez a jelenség a "flicker". Mivel az NTSC 30 FPS-en megy, a kép kevésbé remeg, de a képfelbontása kisebb.
Az, hogy melyik formátumot választja, csupán attól függ, hogy hol fogják megnézni a videóját. Ha Észak-Afrikában akkor NTSC, ha Európában akkor PAL, mivel ezek a szabványos TV formátumok az adott helyeken.

Progresszív vagy Interlace-es:
Nagy zűrzavar van a Progressive scan, azaz haladó keresés, és az Interlace scan, összefűző keresés típusú videók közti különbségek körül. A videó képe vízszintes vonalakból áll, ezek a korábban említett keresővonalak, a scanline-ok. Ha ezek a keresővonalak a kép tetejétől egymást követően jelennek meg – először az 1. keresősor, majd 2-es, 3-as, 4-es, és így tovább – amíg a kép aljára érünk, akkor progresszív keresésről beszélünk. Így működnek a CRT monitorok, az LCD-k azonban teljesen más működésűek, azokra itt nem térünk ki.
A korai technikai színvonal még nem volt képes egyszerre megjeleníteni az összes keresővonalat a képernyő felső részétől az aljáig. Ezért kitalálták az interlace technológiát: létrehoztak két különböző Mezőt, "Field"-et. Az egyiken a páros, a másikon a páratlan sorszámú keresővonalak helyezkednek el. Először a páratlan számú keresővonalak jelennek meg, majd a párosak. De egyszerre csak az egyik mező látszik, azonban olyan gyorsan váltakoznak, hogy a szemünk nem képes lépést tartani és egy képnek érzékeljük.
A számítógépek progresszív keresést, de a Televíziók – az NTSC és a PAL is – Interlace-es keresést alkalmaznak. Az interlace-es megjelenítés fotószerűen jeleníti meg a páratlan, majd a páros mezőket. A gyorsabb mozgásoknál úgy tűnik, mintha a mezők elcsúsznának egymáshoz képest és a kép olyan lesz, mintha szét akarna esni. A videó képernyőn ez nem látszik, mivel az interlace-esen jeleníti meg a képet. Azonban a számítógép képernyőjén ez igen szembetűnő és zavaró, mivel a számítógép progresszív keresést alkalmaz, valamint a megjelenítő pixelek formája is más: négyzet alakú, míg a televízió képpontjai téglalap alakúak. Ezekre a különbségekre részletesebben később még szó esik.
A Film szintén progresszív. Ha felveszünk egy filmet, akkor egy teljes képet egyetlen pillanat alatt rögzítünk. Ezt könnyedén tudjuk digitalizálni progresszív képként.
A progresszív előnye a jobb képminőség, azonban élő közvetítésre, illetve folyamatos sugárzásra; pl.: TV adás; nem alkalmas, leszámítva a HD-t, amiről szintén később ejtünk szót.
Összegzés: Tehát az interlace-es videó először a páratlan, majd a páros mezőket jeleníti meg, ilyen a normál TV-adás is. Progresszívet csak filmnél illetve számítógépnél alkalmazunk, mikor egy képet egyszerre jelenítünk meg. Jobb képminőséget érhetünk el progresszív kereséssel, interlace-el azonban lehetőségünk van a folyamatos közvetítésre. A HD-nál még beszélünk ezek különbségeiről.

Frame rates:
Mikor bedigitalizálunk egy felvételt, akkor számos dologra kell odafigyelnünk. Az egyik ilyen a "frame rate", azaz a képráta, vagyis, hogy hány képkocka jelenik meg másodpercenként lejátszáskor. A Film 24, a PAL 25, az NTSC pedig 30 FPS-en megy. Analóg felvétel esetén! Azonban a három közül valójában csak a PAL fut ténylegesen 25FPS-t. Ha a Moziban nézünk meg egy filmet, az 24FPS-en megy. Ugyanez a film digitális formában már csak 23.98FPS. Ez azért van, mert erre a képarányra könnyebb konvertálni a videót digitalizláskor. Az NTSC is elméletileg 30 képkockát jelenít meg másodpercenként, de a valóságban ez 29.97, mivel a szín információkat is továbbítani kell.
Néhány újabb típusú kamera nem teljes képeket, hanem a már korábban említett mezőket rögzít. 60-at egy másodperc alatt. Ez kiküszöbölheti az FPS veszteséget, így amikor 30 vagy 25FPS-é konvertáljuk, az valóban meg fog egyezni a névleges értékkel.

Videó formátumok:
Minőségben növekvő sorrendben a következők: DV, SD, HD. Digital Video, Standard Definition illetve High Definition.
A DV különböző változatai a miniDV, DVCPro-25 és a DVCAM. A különböző elnevezések csupán a különböző adat-rögzítési eljárásokat jelölik, a kép minőségében megegyezik mind a három. Fontos megjegyeznünk, hogy a DV teljesen digitális.
Az SD a DV-nél régebbi formátum és lehet analóg vagy digitális is. Három digitális típusa van: a DVCPro-50, Betacam SX és a DigiBetacam. A Betacam SP analóg formátum, melyet főleg az iparban használnak. Az SD-t használják a mindennapi TV-adásoknál és a különböző élő-közvetítéseknél.
A három formátum közül a HD-nek van a legjobb képminősége. Rengeteg különböző típusa van, de itt hármat emelünk ki: HDV, DVCPro-HD (100), HD.

Képméretek:
Ismerkedjünk meg alaposabban a DV, SD és HD formátumokkal a képméreteik szempontjából. Az első és legfontosabb: minden videó formátumnak állandó felbontása van létrehozása pillanatától kezdve. Tehát egy 15’-os monitoron és egy 5méteres kijelzőn nézve sem láthatunk több információt, mert a felbontásuk állandó. De a megjelenítési méretük ettől eltérő is lehet, nagyobb, vagy kisebb. Ettől azonban még nem látunk többet, nem lesz jobb minőségű a kép.
A hasonlóság a kivetített film és a számítógép monitora között: Ha egy filmet egy 1m-es vászonra vetítek, majd egy 5m-es filmvászonra, akkor a nagyobb képméreten több információt látok, nagyobb a kép, részletesebb. Ahhoz hasonlatos, ahogy egy vektorgrafikus ábrát is gyakorlatilag a végtelenségig nagyíthatnánk, minőségvesztés nélkül. Ugyanez a helyzet a számítógép monitorunkkal. Ha egy 15’-os monitort lecserélek egy 21’-osra, akkor hatalmasat nő a munkaterületem, hiszem a képpontok mérete ugyanakkora marad, de sokkal több áll a rendelkezésemre. A videóra azonban ezek egyike sem igaz. A videó felbontása állandó. A szokványos felbontás a 72dpi, azaz 72 pont/inch. Tulajdonképpen, amikor egy videót egy nagyobb képernyőn nézünk, akkor a pixelek lesznek nagyobbak. Ennek a 72dpi-nek nincs sok jelentősége, azt leszámítva, hogy nagyon jól szemlélteti, hogy az általunk létrehozott grafikák felbontása állandó. Most nézzük meg a legfontosabb formátumok szokványos képméreteit:
A DV – NTSC felbontása 720x480, a DV – PAL –é 720x576. Mivel a PAL-nak nagyobb a függőleges irányú felbontása, így valamivel jobb képminőséget érhetünk el vele.
Az SD – NTSC felbontása 720x486, az SD – PAL –é 720x576. A DV és SD NTSC méretei függőlegesen nem egyeznek meg, vajon hova tűnt az a 6 pixel, amikor az SD-ből megalkották a DV-t? Erre azért volt szükség, mert a 720 és a 480 egyaránt osztható 16-al, míg a 486-ban a 16 nincs meg maradék nélkül (bár a lényeg valójában a 4-el való oszthatóság). De miért érdekel bennünket, hogy mennyivel lehet elosztani ezeket az értékeket? Ez az oszthatóság a videó tömörítésnél fontos, mert a tömörítési eljárás során a képet 4x4 négyzetre osztjuk. Tehát függőlegesen és vízszintesen is 4, azaz összesen 16 kockára. A PAL-nál ilyesmire nem volt szükség, mert az 576 szintén osztható 4-el; de a 486 nem.
Az HD ezektől gyökeresen eltér. Találkozhatunk vele Progressive és Interlace-es formában, valamint három különböző felbontásban. A 480i, illetve 480p a legkisebb felbontás, ezt a hétköznapi TV-adásoknál, közvetítéseknél szokás alkalmazni. A 480i a 720x480-as felbontású, interlace-es, míg a 480p a 720x480-as progressive forma. Tehát a 480 azt jelöli, hogy hány függőleges vonalból áll a képünk. A 720i és 720p hasonlóan épülnek fel. Felbontásuk 1280x720 pixel, a 720 a függőlegesen rendelkezésünkre álló keresővonalak számát jelöli, az „i” az interlace-t, a „p” pedig a progressive-t jelöli. A HD 1080-as pedig 1920x1080-as felbontású. Ez már igen tekintélyes méretűnek mondható.
Az összes HD formátum szabványos képaránya 16:9-es. Azaz 16 egység hosszú vízszintes irányban és 9 egység magas függőlegesen. Ezt nevezzük „szélesvásznúnak”, vagyis WideScreen-nek. A még újnak mondható verziója a HD-nak a HDV, azaz a High Definition Video, amely felbontása 1440x1080. Ennek JVC verziója az 1280x720p, a SONY által alkalmazott pedig 1920x1080i. A legújabb kamerák között már találunk olyanokat, melyek már ilyen formátumban rögzítenek.

Képarány:
Egy másik nagyon fontos beállítás az "aspect ratio", azaz a képarány. A képarány egy olyan szám, ami leírja a megjelenítő kép – legyen az TV képernyő, vagy mozivászon – szélességének és magasságának egymáshoz viszonyított arányát. Az első szám adja meg, hogy a kép hány egység széles, a második, hogy hány egység magas. A két fő képarány a 4:3 és a 16:9.
Hogy miért ez a különbség? Az első képarány a 4:3 (1.33:1) volt, melyet az 1950-es évek elejétől használtak és erre álltak rá a Televízió gyártók is; majd a filmkészítés is. Azonban a mozi szeretett volna más élményt nyújtani, valami különlegeset, a 4:3-as képarányhoz képest. Egy új látószöget. Először a Disney rajzfilmjei jelentek meg szélesvásznon, 1.66:1-hez képaránnyal, azaz a kép szélességének a 60%-a volt a magassága. A manapság gyártott mozifilmeknél ez az érték 16:9-es (1.78:1) arányú, de a nagy, epikus filmeknél – mint például a Gyűrűk ura – ez lehet 2.35:1 arány is. A DV lehet 4:3-as és 16:9-es is. Az SD 4:3-as képarányt használ, míg a HD a 16:9-est. Itt kell még megemlítenünk 2 másik kifejezést is:
A Letterboxing, azaz levél-dobozolás, illetve a Pillar boxing, a pilléres-dobozolás. A letterboxing azt jelenti, hogyha egy 16:9-es arányú filmet nézünk, egy 4:3-as megjelenítőn, akkor a film tetejénél és aljánál 1-1 fekete csík látható, hogy a film kitöltse a képernyőt anélkül, hogy a képet széthúzná függőleges irányban, ezzel torzítva azt. Pillar boxingnál ez pont fordítva van: 4:3-as arányú filmet nézünk 16:9-es képernyőn. Itt a filmünk jobb és bal oldalához adunk hozzá 1-1 fekete csíkot, hogy ne kelljen nyújtanunk a képet.

Bár nem kapcsolódik ide szorosan, mégis meg kell említenünk az anamorf képfelvételt:
Az anamorf képfelvétel a DVD-k fejlődése során lett kifejlesztve. Lényege, hogy a filmet teljes méretben és felbontással veszik fel, így a kép „nyomottá” válik, ellenben egyetlen részlet sem vész el. Teljes felbontásban csak a legújabb, szélesvásznú TV-k képesek megjeleníteni az ilyen filmeket, amikor is a DVD-lejátszó feszíti ki a képet, megszüntetve a nyomottságot. Az anamorf technika ezzel a teljes felbontást ki tudja használni. Ha nem szélesvásznú TV-n nézzük az ilyen felvételt, akkor is a teljes képet látjuk a Letterboxing technika segítségével.

Videókimenetek:
Ha csak megnézzük a videomagnónk hátulját, máris rengetek különféle videokimenetet találhatunk. Pontosan milyen kimenetek is ezek? Melyiket kéne használnunk?
Alapvetően 2 féle módon csatlakoztathatjuk a magnónkat a számítógépünkhöz, illetve bármi máshoz. A kimenet lehet analóg és digitális. Három fajta analóg csatlakozó van: Composite, S-video, Component. A Composite egy szimpla kábel általában egy RCA csatlakozóval az egyszerűbb, illetve BNC csatlakozóval a drágább kivitelű magnókon. Egy kábelen megy a fekete és fehér szín információ is egyaránt. Ennél jobb minőségű az S-video, amely egy 4 pin-es csatlakozó, amely a színeket külön vezetéken viszi át. A legjobb minőségű analóg kimenet a Component. Három külön kimenettel rendelkezik: Red-Green-Blue, azaz Piros-Zöld-Kék. Illetve újabb magnókon Y, CR, CB. Itt az „Y” kábel felel meg a Zöldnek (Green) és ez viszi át a fehér, fekete és zöld színre vonatkozó információkat, míg a másik kettő a többi színért felelős. Tehát a Composite nem rossz, de lehetne jobb is; az S-videó már jónak mondható; a Component pedig olyan jó képet ad, amilyet analóg jel csak adhat.
De ha a legjobb minőségre vágyunk és igen jó minőségű magnónk van, akkor nekünk digitális kimenetekre van szükségünk. Két fajta digitális csatlakozó használatos: a FireWire és az SDI. Sokan azt mondják, hogy a firewire-nek van a legjobb képe. De az igazság az, hogy a firewire csak egy kommunikációs csatlakozó, amivel kameránkról a számítógépünkre vihetjük a felvételeinket. Ezt hívják „capture”-nek. Mivel digitális, ezért semmilyen jel nem vész el miközben a kameráról a számítógépre mentjük az adatokat. Vagy fordítva. A Firewire egy 4 pin-es kábelt használ; ami mellett van még 2 másik is, amik csak a tápellátást szolgálnák. De mivel a videó magnónak saját tápja van, ezért ezek gyakorlatilag használaton kívül vannak. Így a másik 4 kábel viszi át a digitális videó adatait. Az SDI a FireWire-nél régebbi csatlakozás, de az az érdekessége, hogy egyaránt képes SD és HD képek továbbítására is. Az SDI valójában egy szimpla Coax kábel egy BNC csatlakozóval. Az SDI vagy csak videó információkat képes továbbítani, vagy videót úgynevezett „Embedded” azaz beágyazott audioval. A „Stream”, vagyis a forrás, amelyből a digitális videójelünk származik, tartalmaz digitális audiot is. SDI-t többnyire csak a legjobb minőségű DV, illetve Digital Betacam magnókon, „deck”-eken látni, ahol a minőség nagy fontosságú.
Továbbá a digitális audio kimenetek: A már említett SDI-be beágyazott audió és a AES/EBU. Az AES/EBU egy 3 pin-es kábel, igen jó minőségű, pl. mikrofon bemenetekhez. A mindennapokban többnyire az SDI Embedded audióval találkozunk, ám, ha egy digitális audio eszközzel dolgozunk, ahol nincs videó jelünk, akkor az AES/EBU tökéletesen megfelel a célra, lévén szintén digitális.

FONTOS: Sose csatlakoztassunk össze egy digitális kimenetet analóg bemenettel, illetve analóg kimenetet digitális bemenettel! Ez akár tönkre is teheti a magnónkat! Analógot az analógba, digitálist a digitálisba.

Kazetta formátumok:
Rengeteg fajta kazetta típust ismerünk. Nézzük a 10 legismertebbet. A VHS nemrég még igen elterjedt volt. Azonban gyenge minősége miatt már eléggé kiszorult a piacról. A VHS egy analóg formátum és a minősége sem a legjobb, nem alkalmas további szerkesztésre, vagy masterelésre (A masterelés azt jelenti, hogy az általunk megvágott videót felvisszük egy digitális, szalagos kazettára és ezt leadjuk a gyárban, ahol pl. DVD-t készítenek belőle, vagy egy TV-társasághoz és arról kerül közvetítésre az anyag. Tehát ez egy végleges verzió, egyfajta „etalon” lesz).
A következő a DV. Ahogy már említettük, a DV-nek 3 típusa van: DVCPRO-25, DVCAM, miniDV. A DVCAM egy Sony formátum, a DVCPRO-25 Panasonic formátum, míg a miniDV 20 különböző vállalat által alkalmazott formátum, akik az egységesítésre törekedtek. Ahogy említettük, ezek között a formátumok között csak a rögzítés módja eltérő, a képminőség azonos. A következő lépcső a DVCPRO-50, szintén Panasonic formátum. Sok adóállomásnál használatos, mivel a minősége sokkal jobb, mint a miniDV, vagy a DVCPRO-25. Az 50 a data rate-re, vagyis az adatfolyam sebességére utal. Ez 6MB/másodperces sebességet jelent, ami közel kétszerese a szimpla DV formátumnak. A DVCPRO-HD, vagy más néven a DVCPRO-100 szintén Panasonic formátum, ami a HD egy tömörített formája. A HDV egy új típusú formátum. Elfér egy DV méretű kazettán, az adatfolyam sebessége is hasonló de a képminősége a HD-val azonos.
A Betacam SX, digitális jel, általában közvetítéseknél használatos, de a minősége nem olyan jó, mint a DigiBetacam-é. A Betacam SP az ipar „igáslova”, analóg formátum és a világon széles körben elterjedt a napi használatban is; felvételre és szerkesztésre egyaránt. A DigiBetacam az SD forma minőségének a csúcsa. Digitális formátumú, képes a 4:3-as és a 16:9-es képarányú felvételre, ami lehet 24, 25 vagy 30 FPS-ű, megfelelve ezzel a PAL és NTSC követelményeknek is.
Az SD felett minőségben a már korábban említett HD áll, mint például a 720p, vagy 1080i. A legjobb HD magnók a D1 és D5, amiket csak különleges esetekben használnak, ahol a legeslegkiválóbb minőségre van szükség.
Áttekintés: Tehát láthattuk a kazetta-típusok palettájának kiemelkedő tagjait; mindig igyekezzünk a számunkra elérhető legjobb minőséget biztosító kazetta típust alkalmazni. Az emberek többségének ez a DV, különböző hálózatoknál és adóknál a DigiBetacam, a HD pedig azoknak, akik mindennél jobb minőséget akarnak.